Sajtóközlemények, fotók, videók és beszédek

BESZÉDEK

2020. június 30.

Áder János köztársasági elnök beszéde az Országos Hematológiai és Infektológiai Intézet Semmelweis-napi ünnepségén a Szent László Kórházban

„…küzdünk derekasan…”
„…hetek óta teljes készültségben állunk.”
„…nekünk kellett az első csapást kivédeni.”
„…senki sem futamodott meg, mindenki helytállt.”
„Még lélegzethez sem jutunk…”
„…bár rendkívül fáradt a közösség szinte minden tagja, de senki részéről nem tapasztaltam amorális viselkedést, mindenki teszi a dolgát.”
„Csudálatos, hogy mennyit képes az ember elviselni…”

Tisztelt Miniszter Úr!
Tisztelt Főigazgató Úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ki tudna ma különbséget tenni egy első világháborús ezredorvos, Kemény Gyula naplójának sorai és Vályi-Nagy István professzor úrnak, a Dél-pesti Centrumkórház főigazgatójának szavai között?

Az imént idézett néhány mondat mindegyike csatákban megfogalmazott vallomás. De csak a fele született a mostani járvány idején. A másik fele immáron több mint 100 esztendős. És mégis, mennyire hasonlítanak egymásra! Milyen drámaian összeillik az új koronavírus elleni küzdelem hangja és az I. világháborús lövészárkok katonáinak tapasztalata!

Valahányszor a járványról esett szó az elmúlt hónapokban, az ember szinte öntudatlanul is háborús nyelvezetre váltott. Harc, ellenség, parancsnok, küzdelem, operatív törzs, helytállás, logisztika, frontvonal. Szavak, amelyek mindennapjaink részévé váltak.

Nem véletlenül. Az egészségügyi dolgozók számára a tényleges háborús terepen, a szokatlan körülmények a legnehezebbek. Amikor a lehetőségek korlátozottak, de a terhelés hatalmas. Amikor orvos és betege bajtársai egymásnak, és mindennapos az életveszély.

Bár az új koronavírussal elsősorban a kórházak falai között kellett megküzdeni, mégis sok minden emlékeztetett a háborús bizonytalanságra, az örökös fenyegetettségre. Egyszerre kellett megérteni és kitanulni egy új, eddig ismeretlen vírus működését. Gyógyszer és korábbi tapasztalatok híján keresni a megfelelő terápiát. Minden nap megküzdeni az életveszéllyel.

Ráadásul az egészségügyben dolgozók – a legnagyobb körültekintés ellenére is – mindenki másnál nagyobb eséllyel válhattak maguk is beteggé.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az elmúlt hónapokban a világ gyakran mutatta különös arcát.

Március végén az olaszországi járvány legsúlyosabb napjai egyikén Ferenc pápa – egy koraesti órán – rendkívüli áldással fejezte ki a világ egymásrautaltságát ezekben a nehéz időkben. És milyen drámai érzékű rendező az élet! A közvetítés alatt – éppen akkor, amikor Ferenc pápa kiért az üresen kongó Szent Péter térre – jól hallatszott a közelben elszáguldó szirénázó mentőautó hangja.

Ennek az esztendőnek a kezdetéig sem az én, sem a gyermekeim generációja nem tapasztalta még meg, hogy egyik pillanatról a másikra hogyan változhat meg az életünk. Hogy egyik napról a másikra a korábbihoz semmiben sem hasonlító életformát kell kialakítanunk.

Lelassult életritmus. Bezárkózás. Csöndes várakozás. Versenyfutás az idővel. Kiürült terek, néptelen utcák, bezárt üzletek. Személyes találkozások helyett virtuális kapcsolattartás. Kizökkent az idő.

Mindeközben a kórházak falai között élet-halál harc egy még alig ismert ellenséggel. Váratlan helyzetek, gyors döntések, felelősségvállalás, siker és kudarc, emberi drámák. Magukat nem kímélő orvosok, ápolók, gyógytornászok, kórházi dolgozók, asszisztensek, idősgondozók, mentősök.

A mostani járvány idején minden korábbinál erősebben éltük át, hogy az egészségügyben, a betegek, idősek ápolásában dolgozók munkája mit is jelent.

Mindazoké, akik meghatározzák a terápiát, kimérik a gyógyszert, leletet írnak, áthúzzák az ágyneműt, átmozgatják az ágyhoz kötött betegeket. És rendületlenül fertőtlenítenek, és keresik az innovatív megoldásokat, és megtartják a sokadik konzíliumot. Újra és újra útra kelnek a mentőautóval, és századszor is felveszik a védőfelszerelést.


előző oldal12következő oldal

Legújabb kiadvány
Legújabb kiadvány
Legújabb videó