Sajtóközlemények, fotók, videók és beszédek

BESZÉDEK

2018. március 23.

Áder János köztársasági elnök beszéde a Magyar-Lengyel Barátság Napja alkalmából rendezett ünnepi esten Veszprémben

Amikor száz évvel ezelőtt – a hosszú elnyomás és egy kegyetlen háború után – Lengyelország visszanyerte szabadságát, számos fiatal lengyel költőt foglalkoztatott a kérdés:

Milyen jövő vár Lengyelországra? Az új nemzedék hogyan viszonyuljon a múlthoz?

Érzéseiknek és törekvéseiknek hű lenyomata egy irodalmi kiáltvány, amelyben így írtak: „…ha megint a régi szólamokat vesszük elő, legyünk tisztában azzal, hogy száz évvel öregebbek vagyunk, mások a szavaink, bár ugyanúgy hangzanak, és más időket élünk, olyan időket, amelyek új tartalmat akarnak találni a régi jelképekben...”

A fiatal lengyel költők tudták: az előttük járók álmait nekik kell betejesíteniük. Ahogy fogalmaztak: „Tisztában vagyunk azzal, hogy ha úgy rendeli a történelem, mi váltjuk valóra azt, amit ők ígértek.”

Tisztelt Duda Elnök Úr!
Tisztelt Agata Asszony!
Polgármester Úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Lengyel Barátaink!

Mi, akik az imént idézett ifjú lengyel költőknél is „száz évvel öregebbek vagyunk”, jól tudjuk, hogy egyetlen nemzedék sem élheti a régiek életét.

De minden közösségnek joga és lehetősége, hogy valóra váltsa a régiek álmát. Joga és lehetősége, hogy megtalálja az újat a „régi jelképekben”. Hogy továbbírja a történelmet. Egy közösség történetét.

Ilyen történet számunkra a lengyelek és a magyarok barátsága, amit minden esztendőben újra és újra együtt megünnepelünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Itt, ebben az ősi, Szent István király alapította egyházmegyében illő szót ejtenünk arról, hogy népeink testvérisége egyidős a két ország államiságával.

Amikor a legenda szerint Szent István a pápától koronát kért, a magyarokkal egy időben lengyel követség is járt Rómában ugyanezzel a küldetéssel. A hagyomány szerint a pápa égi sugallatra a magyaroknak adta azt a koronát, amit eredendően a lengyeleknek szánt. A két új keresztény állam küldötteit pedig arra kérte, hogy döntése miatt a két ország között viszály ne legyen. Éljenek mindig testvérként, atyafiságos, jó viszonyban.

Kedves Vendégeink!

A magyarok és a lengyelek közötti – Európa történetében példátlan – rokonlelkűség sosem csak a nagypolitikában kapcsolt össze minket. Annál sokkal mélyebben él. Hagyományban. Áldozatkészségben. Szabadságszeretetben.

Önmagunkra ismerünk a másik megpróbáltatásaiban vagy a bátorságban, amellyel győzni tudunk a nálunk erősebbel szemben. Ha éppen több van valamiből az egyiknek, azt jó szívvel adja a másiknak. Ezért van, hogy a lengyel–magyar barátság napja sosem fogy ki a felidézhető történetekből.

És még hosszú időn át lesz elég emlékezni- és köszönnivalónk egymásnak. Ez a barátság kiállta a gyötrelmes világháborúk és a politikai viták szakítópróbáját, és megmaradt a diktatúrák egyszerre viselt terhe alatt is.

Gondoljuk csak meg, mennyi mindenben hasonlítunk egymásra! Ahogy közös otthonunkat, Európát védelmeztük. Ahogy a szabadság eszméjét a rabság és a bujdosás idején is megőriztük. Ahogy mindig újrakezdtük.

Száz esztendővel ezelőtt mintha ezek az erények mind összeadódtak volna egy különleges emberben, Józef Piłsudskiban. Egy élete nagy részében szürke légiós ruhát viselő emberben, aki három hatalom börtönét járta meg, de kiszabadulván mindig ugyanazért harcolt: a lengyel függetlenségért. Bátorsága, eltökéltsége, áldozatvállalása hitelt adott tetteinek. Piłsudski határozottsága, bölcsessége kellett ahhoz, hogy az önálló lengyel állam 1918-ban a világháború romjain, egy sokat szenvedett nép akaratából megszülessen.

A fiatal Lengyelországnak azonnal a fennmaradásért kellett küzdenie. 1920-ban a világhatalomra éhes kommunista diktatúra vetett rá szemet. A magyarok tudták, hogy Piłsudski marsall seregei a saját országukat védve a Visztulánál voltaképpen Európától tartják távol a nagyétvágyú bolsevizmust.

Ahogy addig annyiszor megtörtént már, és megtörtént később is: a lengyelek hősiességének és helytállásának mi magyarok voltunk a támaszai. A magyar kormány július 8-án utasította a lőszergyártó csepeli Weiss Manfréd Műveket, hogy minden készletét tartalékolja Lengyelország számára. Két hét múlva Csepelen már csak a lengyelek számára gyártottak lőszert.

A tartalékaiból kifogyó lengyel véderőkhöz kalandos úton, az utolsó pillanatban érkezett a segítség. Még épp időben. Rajtunk, magyarokon is múlott, hogy a visztulai csatából visztulai csoda lett. A lengyel hadsereg ismét történelmet írt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A magyar segítség emlékét ma díszes tábla őrzi Varsóban. Az emléktáblán a kétnyelvű felirat: „Tisztelettel adózva a magyar nemzetnek, amely baráti segítséget nyújtott (…) A hálás lengyel nemzet.”

Tisztelet – segítség – hála. Három gesztus, amelyet barátként mindig megadtunk egymásnak. Három szó, amely e két nemzet életében csodákra volt, és ha akarjuk, csodákra lesz képes ezután is.

Legújabb kiadvány
Legújabb kiadvány
Legújabb videó