Sajtóközlemények, fotók, videók és beszédek

BESZÉDEK

Áder János köztársasági elnök napirend előtti felszólalása az Országgyűlésben



Önök kérdezhetik, érint-e mindez minket. Vannak jó földjeink, van elég vizünk, messze vagyunk az óceánoktól, a klímaváltozás nem a mi gondunk. A magabiztos hitetlenkedőket szeretném egy kicsit elbizonytalanítani. Egy hónappal ezelőtt mindannyian láthattuk a képeket a dunántúli árvizekről Vas, Győr-Moson-Sopron, Veszprém, Fejér, Zala megyéből. Minden korábbi rekordot megdöntő vízszintek, elöntött földek, elpusztított termés, lakhatatlanná vált házak, megrongált utak, hidak, vasúti töltések. Volt olyan terület, ahol az átlagos szeptemberi csapadék három-négyszerese esett le néhány nap alatt. A kár 3 milliárd forint.

De utalhatnék a tavalyi dunai árvízre is, és most nem a minden tiszteletet megérdemlő heroikus védekezésre gondolok. Egyetlen adatot szeretnék az Önök figyelmébe ajánlani: 1945 előtt a Duna vízszintje Budapesten soha nem haladta meg a 8 métert. Az elmúlt 10 esztendőben ez már négyszer bekövetkezett. A legutóbbi, a tavalyi már közel volt a 9 méterhez, és mindössze néhány centiméter választott el bennünket attól, hogy akár a Parlament épületét, akár a Tudományos Akadémiát is homokzsákokkal kelljen megvédeni. Vagy gondoljunk a 13 évvel ezelőtti tiszai árvízre, amikor egyetlen nap alatt, 24 óra leforgása alatt 6 métert emelkedett a folyó vízszintje. Magyarországon is egyre gyakrabban láthatjuk, hogy míg nyár elején a rengeteg eső tesz kárt a terményben, néhány hét múlva pedig a hőség és az aszály.

És még egyetlen adatot szeretnék a figyelmükbe ajánlani. Tavalyelőtt körülbelül 2000 bevándorló kért menekültstátuszt Magyarországon. Tavaly ez a szám a tízszeresére nőtt. Magyarország 2000 embert még be tud fogadni. 2000 emberről még tud gondoskodni. De 20000-ről? Ez már komolyabb gondokat jelent! És ha ez a szám jelentősen nőni fog? Milyen gondot jelent majd a mindenkori kormányok és mindannyiunk számára?

A klímaváltozásnak nemcsak a föld, a víz, a levegő minőségére lehetnek közvetlen hatásai. Egy-egy természeti katasztrófa súlyos gazdasági, költségvetési következményekkel is jár. Két példát hadd említsek Önöknek. Az egyik a szomszédos Szerbia. Mindannyian láthatták a májusi képeket. Amikor Tomislav Nikolić elnök úrral, Szerbia elnökével találkoztam, a következőt mondta nekem: ez az árvíz nagyobb kárt okozott Szerbiának, mint a 90’es évek eleji balkáni háború bombázásai, körülbelül húsz évvel vetette vissza Szerbia gazdaságát.

A másik példa a tengerentúlról való. A New York-i főpolgármester mondta a klímakonferencián – ennek a képeit is láthatták Önök, két évvel ezelőtti a történet – a Sandy hurrikán 20 milliárd dolláros kárt okozott New York városának. A város vezetői azóta is – elnézést, hogy ezt a kifejezést használom – a falba verik a fejüket, hogy nem hallgattak az okos szóra. Hogy nem hallgatták meg a szakemberek intését, akik azt mondták, hogy néhány százmilliós beruházással mindezt el lehetett volna kerülni. Megismétlem: a kár 20 milliárd dollár volt.

Érdemes megfontolnunk tehát Nicholas Stern angol közgazdász professzornak és az Európai Uniónak a számításait, miszerint 1 euró mai, a klímaváltozás hatásaihoz való alkalmazkodást elősegítő beruházással 6 euró kárt tudunk megelőzni.

Joggal kérdezhetik: mit tehetünk? Hiszen a megelőző évtizedek elmulasztott lehetőségei nem térnek vissza. Az elpazarolt időt nem tudjuk pótolni. Ugyanakkor biztosak lehetünk abban, hogy a természeti katasztrófák egyre több áldozattal járnak, és egyre növekvő számban keserítik meg majd az életünket.

Engedjenek meg két kitérőt. A későbbi félreértések elkerülése végett szeretném rögzíteni – bár beszédemben a klímaváltozás következményeivel foglalkozom –, mindenkit óvnék az egydimenziós nézőponttól. Jó, ha tudjuk: a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásnak nemcsak környezetvédelmi, hanem egészségügyi, szociális, gazdasági növekedést és versenyképességet érintő, a munkahelyek védelmével összefüggő, migrációs és nemzetbiztonsági következményei is vannak. E helyütt ma, azt gondolom, erről nem fogunk még beszélni.

A másik kitérő arról szól, hogy van-e értelme az összefogásnak, van-e értelme a közös cselekvésnek? Egy néhány héttel ezelőtti hírt szeretnék a figyelmükbe ajánlani. A hír így szólt: 35 év után az ózonréteg ismét elkezdett vastagodni. Mindannyian hallottak az ózonlyukról, mindannyian hallottak ennek következményeiről, egészségügyi következményeiről is. De ezt a problémát mi okoztuk a klórgázok intenzív használatával. 25 év alatt tettünk tönkre az ózonréteget, 25 év alatt tettük tönkre azt a védőpajzsot, ami évmilliárdokon keresztül jelentett megfelelő védelmet nemcsak nekünk, embereknek, hanem a növény- és állatvilágnak. És még újabb 15 év kellett ahhoz, hogy eljussunk a közös cselekvés gondolatáig. 15 évig még politikusok, vállalati szereplők, nagyvállatok képviselői próbálták a szőnyeg alá söpörni a problémát. Ronald Reagan belügyminisztere például azt mondta, hogy úgy kell védekezni az ózonpajzs sérülésének károsító hatásai ellen, hogy nagy karimájú kalapot és napszemüveget kell viselni. De amikor aztán érkeztek az egyre nyilvánvalóbb jelzések, néhány országban, így például Nagy-Britanniában, a bőrrákos megbetegedések száma a hatszorosára nőtt, akkor elérkezett a cselekvés ideje. És aztán Montrealban, az ENSZ égisze alatt sikerült megállapodásra jutni, sikerült ezeket a gázokat betiltani, és 35 év után most a tudósok jelzik már az ózonréteg gyógyulását.



Legújabb videó