Sajtóközlemények, fotók, videók és beszédek

BESZÉDEK

2014. november 09.

Áder János köztársasági elnök beszéde Abdán, a Radnóti-emléknapok záró megemlékezésén

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.”

Tisztelt emlékező Közösség!

Alig tíz hónappal e sorok megszületését követően német és magyar fegyveresek kíséretében egy elcsigázott, lerongyolódott, a pokolból a reménytelenségbe menetelő embercsoport tűnt fel a Rábca töltése mentén.

A bori menetoszlop saját árnyékukká soványodott tagjait addigra már megtizedelte a mögöttük hagyott több száz kilométeres út.

Ahogy vonultak át az országon, egyre kevesebben maradtak. A szerbiai Borból Németország felé terelt munkaszolgálatosoknak csak negyede jutott el a határig. Az út minden állomása sokuknak földi útjuk végső állomását is jelentette. A menetoszlopot állati kegyetlenséggel terelő SS és nyilas különítményesek kivégezték a betegeket és azokat, akiknek már csak az utolsó szikrák maradtak meg életerejükből. Egyre nehezedő léptekkel és egyre fogyatkozó sorokban haladt végzete felé a megszomorítottak, megtagadottak, az üldözöttek és kiközösítettek menete.

Az abdaiak közül sokan látták a töltésen meggyötörten vonuló, a halál mezsgyéjén egyensúlyozó szerencsétleneket. Köztük azokat az élő holtakat, akiknek már jártányi erejük sem volt az elszenvedett ütlegektől, az éhségtől, a hidegtől, a fáradtságtól… Ők a menet végén vánszorgó rozoga szekerekre zsúfolva érkeztek Abda határába.

Az egyik szekéren Radnóti Miklós is ott szorongott. Zsebében egy féltve őrzött notesz lapjai lapultak, amelyet még Szerbiában, a Bor melletti kényszermunkatáborban kezdett el írni. Megrendítően fegyelmezett, a poklok poklából is a fény felé törekvő, a szívdobbanás ütemét követő jambusokban.

A notesz egyik lapján utolsó verse, 1944. október 31-én.

„Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. Így végzed hát te is,
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem.
Der springt noch auf – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.”

Ebben a versben Radnóti egyik közeli barátja és munkaszolgálatos sorstársa, Lorsi Miklós hegedűművésznek állított emléket. Vele is, mint oly sokakkal, a menetet kísérő egyik SS-katona végzett.

Az első lövés után azonban barátja még megpróbált feltápászkodni. Ekkor csattan fel a Der springt noch auf…
Ez még itt felkel…

Aztán ismét lövés dördült. A halál beálló csendjét nem zavarta meg többé a baráti szív dobbanása…

Radnóti pontosan tudta, hogy rá is ez a sors vár. Pontosan tudta, hogy szenvedéstörténete utolsó stációjához érkezett.

70 évvel ezelőtt, november 9-én ezen a helyen barbár kezek emelték fel fegyverüket, hogy egy barbár eszme nevében 22 ártatlan embert lőjenek tömegsírba.

Mindannyian honfitársaink voltak.

Köztük volt Radnóti Miklós is.

A költő.

Rendkívüli ember és ritkán születő istenáldotta tehetség. Derékba tört életműve, míg csak magyar ember él a földön, örök értéke, fénylő állócsillaga marad nemzeti kultúránknak.


előző oldal12következő oldal

Legújabb videó
Legújabb kiadvány
Legújabb kiadvány