Olvasnivalók a köztársasági elnök ajánlásával

Mi lesz belőlünk, magyarokból?

Pozsony, 1848. március 27.

Ezt tudakolá tőlem néhány nappal ezelőtt bizonyos régi barátom; ki politikai eljárásom modorában osztozik, hosszu évek során ernyedetlen részt vett azon hangyamunkában, melly közt én vénültem meg!*

Mi lenne belőlünk egyéb – igy válaszoltam derült lélekkel – mint dicső nemzet, melly hamvaiból kiemelkedve, mikor egész Európa bomladozik, az emberiség diszére ugy fog állni most a rend, béke és szabadság fölött őrt, valamint hajdanta a kereszténységnek volt védfala.

Hosszu halálos álom után ime uj, eddig alig, vagy sejtelemként csak később időkben reménylett, gyönyörü reggel tünt fel olly sokáig eltaposott hazánk fölött. – Bátrabbak, merészebbek, kikkel magasb láthatatlan hatalmak látszatnak szorosb szövetségben lenni, rövid napok alatt olly alapra fekteték hazánk jövendőjét, mellyet – tisztelet, becsület, de igazság is – velem együtt mi hangyamunkások tán soha, vagy csak generatiók után lettünk volna képesek megalakitni, s melly alapon bizonyosan felvirul, s pedig hamarább, mint magunk is gondolnók, fajtánk, ha nem vagyunk saját magunk ellen hűtlenek, és ha nem döfjük saját magunk a megsemmisitő gyilkot keblünkbe!

Azelőtt ollyasokkal, kik nem birták felfogni vágyainkat, volt dolgunk; most egyedül saját viszálkodásunk okozhat bajt. – Ámde kérdem, nincs-e kezünkben ennek elejét venni? Én azt mondom: igen, ez tökéletesen kezünkben van; minthogy ennekutána nem fog Magyarország Ausztriának többé félreismert, eléggé soha nem méltatott gyarmata lenni, de mint önálló ország, melly saját tengelye körül forog – s igy álltunk szövetségbe, ugy leszen integrans része a közbirodalomnak.

Régi időkben ugyan, mikor rólunk azt mondák, és tán nem egészen alaptalanul: jugi impatiens, libertatis incapax – azon időkben igaz, saját magunk halálosb csorbákat ütöttünk vérünkön, mint legdühösb ellenségeink. Mindegyik első akart lenni; parancsolni felette sok, engedelmeskedni igen kevés tudott; s elmésen mondá fajtánkról, mélységes esze által hiressé lett lady Montaigu: Ej be lelkes nép, a legdicsőbbre emelkedhető, – csak az baja, hogy vezért, elsőt, fejedelmet bár hányat volna képes, de hajlandó is kiállitni sorából; ámde alvezért, második, harmadik stb. embert, alattvalót nem bir találni elég számban fiai közt.

Már ha e régi hajlamunkat, hogy mindig csak elsők akarunk lenni – mi egyébiránt magában nem bün, sőt erény, mert nem ritkán a legnemesb aemulationak kutfeje – nem birjuk fékezni, most, midőn szeplőtelen polgári erény s kimerülhetlen önmegtagadás a főkellék: akkor igaz, olly bizonyosan indulunk vesztünk elébe, mint magát irányoztatni nem engedő birkanyáj is okvetlen vesz égő akolban.

De ugyan kérdem, nincs-e bennünk elég hazafiság és elégséges ügyszeretet alárendelni s pedig édes örömest magunkat a közjóért, bárkire esett is vala a vezérség? – Én azt hiszem – mert magam után itélek másokról – a nagy szám ugy van lelkesitve, hogy veszni akarna inkább, mint szánakozásra méltó személyességek, vagy saját érdek és hiuság miatt veszélybe bonyolitni a szeretett hazát!

Elleneink azt mondják, hogy szájban és egyedül agitatióban vagyunk mi magyarok erősek: ám mutassuk meg, mennyire rágalmaznak, s hogy, míg egész Európa bomladozik, s nem egy trón vala dülőfélben, mi nemcsak nem vagyunk rendbontók, vagy épen a fejedelem hűtlenei, de mi alkotjuk a trón legbiztosb támaszát, midőn az igazi szabadságnak is mi szolgálunk alapul.



Legújabb kiadvány
Legújabb kiadvány