Olvasnivalók a köztársasági elnök ajánlásával

A mai külföld szemlélete a magyarságról



Végül a szellemi világkép szempontjából pár excellence közép-európai vonásként viseljük a szellemi világ jelenségeinek nagymértékben politikai ízű szemléletét. A közép-európai ember az utóbbi száz esztendőben, de főleg a háború után az egységes emberi világképet élesen szemben álló politikai világnézetekkel helyettesítette, s Nyugat-Európát is – a nyugat-európaiak előtt nagymértékben érthetetlen módon – elsősorban politikai jelenségeinek ferde tükrén keresztül akarja megérteni, természetesen sikertelenül. Ez a politikus szemlélet logikus következménye Közép-Európa kritikus állapotának; ezt a mentalitást a nyugat-európai külföld szemében mindenesetre a politikai ízű aktivitás túlbecsülése jellemzi, szemben az egyébfajta (gazdasági, jogi, szervező, kutató, művészi) aktivitással és az esztétikus létezés értékeivel.

Végigtekintve azokon a mozaikdarabokon, amelyekből a mai külföldnek a mai magyarságról való képe összetevődik, valóban az egymással szervetlenül összefüggő, előnyös és hátrányos színképeknek nehezen szétbogozható összességével állunk szemben. Nehéz eligazodnunk, hogy a számunkra fontos, de a külföldnek érthetetlen, a külföldnek tetsző, de számunkra komikus vonások, a zavartalanul előnyös vagy a mindenképp hátrányos tulajdonságok tömkelegében mi okozza az összkép szervetlenségét s végeredményében a külföld számára szimpatikus, de reánk semmiképp sem megnyugtató eredőjét.

Ha azt keressük, hogy az adott mozaikképben mi az, ami önmagában zárt, kifelé harmonikus és egyöntetű képet ad, akkor egyedül az arisztokrata magyar alakja tekinthető ilyennek. Semmi kétség abban, hogy ez a kedvező benyomás terjedelmében kis körű, hatásában korlátozott és jelentőségében csökkenő. De ha az egész magyarság összképében csak a magyar arisztokrata által mutatott képet találtuk harmonikusnak és egyöntetűnek, akkor érdemes ennek okait keresnünk még akkor is, ha tudjuk, hogy a magyar arisztokrata semmiképpen sem jelentheti azt a bázist, amire támaszkodva sarkaiból ki lehet fordítani a magyarságnak a külföld tudatában élő szervetlen és széteső képét.

Azok közül az elemek közül, amelyek a külföldnek a magyar arisztokratáról való szemléletét egységessé és előnyössé teszik, kettőt szeretnék kiemelni. Az egyik az, hogy itt egy harmonikusan kifejlődött és élő tradíciókkal bíró valódi kultúráról (viselkedési kultúráról) van szó, amely ugyanakkor teljességgel európai jellegű. E kettőt egyszerre sem a többi magyarság viselkedési kultúrájáról, sem a magyar egzotikumról, sem a magyarság mai politikai kultúrájáról nem lehet elmondani. A másik kiemelni való momentum az, hogy az arisztokrata magyar magatartása az egyetlen, amely a külfölddel szemben mindig erőlködés, igyekvés és szándékosság nélküli. Azok a többi attitűdök, melyeket a magyarság a külfölddel szemben fölvesz, bármennyire is különböznek egymástól nívóban, értékben és hatásban, mind hajlanak arra, hogy barátságos vagy erőltetett arccá merevedjenek a Nagy Fotográfus: a „Művelt Nyugat” lencséje előtt. A magatartások emberi és magukért való jellege az, amit a külföldi a magyarságnak vele szembefordított arcáról gyakran hiányolni kénytelen.

Azt mondottuk, a külföldnek a magyarságról való képe szervetlen, összefüggéstelen, és néha torz is. Az a kérdés, mi hiányzik ahhoz, hogy egységes és harmonikus legyen.

Az a kép, ami az európai „közvéleményben” angolról vagy franciáról él – függetlenül attól, hogy előnyös-e vagy hátrányos, szimpatikus-e vagy antipatikus –, nemcsak egy képet, hanem egy világképet is jelent. Ha kevésbé határozottan körvonalazva, de ugyancsak valami egységet és emberi mondanivalót jelent az olasz, a spanyol, az amerikai, a német, a skandináv, a holland is. A „külföld” számára mindannyian a létezésnek egy bizonyos esztétikáját, az emberi akaratnak egy bizonyos lendületét, a szellemi értékeknek egy bizonyos rendjét jelentik. Az a kép viszont, ami a külföld szemében a magyarságról él – éppúgy, mint számos más európai, főleg közép- és kelet-európai nemzeté –, nem mutatja, hogy mögötte az abszolút emberi vonásoknak ugyanaz az egysége lenne. Mi tudjuk, hogy van, s hogy a magyarság is bizonyos abszolút emberi állásfoglalásokat jelent a létezés, a cselekvés és a gondolat alapvető kérdéseiben, de azt is tudjuk, hogy ezek az abszolút emberi színek nemcsak a külföld számára ismeretlenek, hanem sokszor jóformán a magunk számára is, vagy, ami ennél is rosszabb, félreismertek és megformálatlanok. Az utolsó évtizedekben szinte az egész magyarság óriási erőfeszítéseket tesz, hogy nemzetünket a külfölddel megismertesse, a reá vonatkozó tévedéseket eloszlassa, és a magyarságról kedvező képet alakítson ki. Ezt az erőfeszítést a jövőben természetszerűleg éppúgy folytatni kell, mint eddig. De a döntő csatát nem itt kell megnyernünk. Ahhoz, hogy ez a szó, „magyar”, az emberi mivoltnak egy önmagában zárt és harmonikus színét és formáját jelentse, nem a többi emberiséggel, a külfölddel szemben való állásfoglalásunkat kell megváltoztatnunk, hanem itthon kell kultúrává, stílussá és szellemmé tennünk mindazt, ami ma lehetőség és őserő.



Legújabb kiadvány
Legújabb kiadvány