Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ünnepelt! Tisztelt Ünneplők!

Ennek a díjátadásnak az a címe, hogy a Versenykultúráért, ami azt jelenti, hogy kell lenni egy versenykultúrának, és kell lenni valakinek, aki alakítja. A logikus az lenne, hogy én most a versenyről beszélnék, de hát ez a részemről illetlenség lenne. Másrészt viszont nem tudom megállni, hogy mégiscsak ne azzal kezdjem, hogy Boytha Enikőt dicsérjem. Ennek vannak objektív és szubjektív okai.

Az objektív, és nyilván ezért kapja ő meg ezt a díjat, hogy ő azok közé tartozik, akik a rendszerváltásnál abban a keveseknek kijutó, de nagyon szerencsés pozícióban voltak, hogy elő tudtak készíteni egy jogszabályt, egy intézményt, és utána vezetői lettek ennek az intézménynek, és volt lehetőségük azt a gyakorlatban is megvalósítani és ténylegesen kiformálni, azt az indító lökést beadni, ami aztán ennek az intézménynek az egész további pályáját meghatározta. Tudjuk, hogy Boytha Erika a nyolcvanas években anyja volt a versenytörvénynek, utána ennek a hivatalnak az elnökhelyettese, a Versenytanács első elnöke, úgyhogy az ő kezében volt kilenc évig – ez egy alkotmánybírói élet – ennek a joganyagnak az igazi kiformálása. Úgyhogy itt annyi érdem rakódott egymásra, hogy szinte be sem látható.

A szubjektív ok pedig az, hogy nekem szerencsém van őt segédmunkatárs korom óta ismerni. Akkor az akadémiai intézet úgy működött, hogy a tudományos osztály rendszeresen külső tagként hívta meg az akkori gazdasági élet jogi részének a prominenseit (Árhivatal, Tervhivatal, gazdasági döntőbizottságok – még vannak, akiknek ezek a fogalmak mondanak valamit), tehát akkor tényleg ők jelentették a gazdasági élet jogi részének krémjét, ők rendszeresen megjelentek az intézeti tanácskozásokon mint kültagok, akiktől rengeteget tanultunk. Erika pedagógusi vénája már ott is megmutatkozott. Később pedig abban a szerencsében volt részem, hogy a Pázmányon kollégák voltunk. Ott ő külön tanszéket kapott, és máig is a versenyjog oktatója. A tanítványai dicsérik mindenhol, és itt is úgy hallottam, az utánpótlás egyik legfontosabb garanciája, hogy ő még mindig tanítja a versenyjogot.

A versenyről nekem valóban nem illik itt bármi szakmai dolgot mondani, azonban annyit igen, hogy azon túl, hogy a piacgazdaságnak az alapja a verseny, nem jó az, hogyha ezt csak jelszóként kezelik. Nem jó, ha ez olyan jelszóvá válik, mint hogy az állam biztos rossz gazda, hogy a verseny mindennek az alapja, és hogy ha van verseny, akkor kitűnően működik a gazdaság. Úgyhogy még azokban a bizonyos tudományos időkben nagyon nagy tapasztalatunk volt, hogy a teljesen szabad verseny fölfalja gyermekeit. A versenyjog a XIX. század végi kialakulásakor már azt hirdette, hogy korlátozni kell, és tisztességes mederben kell tartani a versenyt.

Pontosan ennek a hivatal a hivatása, hogy ne engedje meg a verseny elfajulását, és hogy betölthesse a verseny azt a feladatot és célt, amit neki meg kell tennie, annál inkább, minél átláthatatlanabbak a piacok, és minél kevésbé képesek maguk a szereplők látni a rájuk leselkedő veszélyeket. Ezek a veszélyek ebből a magasságból, ahol ez a hivatal van, látni, és időnként a beavatkozásoknak is megvan a maga hatása egyrészt magukra a versenyzőkre – ezt tapasztalja minden cég, amit megbírságolnak vagy köteleznek a tisztességes magatartásra –, de általában az egész gazdasági életre. A versenyetikát a Versenyhivatal kézben tartja és terjeszti.

A helyzet az, hogy tradicionálisan a versenyjog a versenyzőket próbálja kézben tartani és őket regulázza. De egyre inkább szükség van arra, hogy a fogyasztók felé is forduljon az állam figyelme, őket segítse abban, hogy maguk is próbálnak védekezni a verseny tisztességtelen aspektusai ellen. Amivel egy pillanatig nem azt mondom, hogy ezt le kéne választani erről a hivatalról, hiszen itt van az irányadó versenyfelügyelethez szükséges szaktudás.

Még annyit tennék hozzá, hogy a versenyjog az egyik olyan jogág, amelyet a gyakorlatban alakítanak. Nyilván nem lehet az összes szituációt szabályozni a törvényben, mindig vannak leszakadó területek, és itt megint visszatérek az „ősidőkre”, amikor mi elég sokat foglalkoztunk azzal, hogy a ma teljesen külön életet élő személyiségi jogok mennyire a versenyjogból indultak ki, amikor a különféle bojkottok, másoknak a hírbehozása, feketelisták terjesztése és más technikák kedvelt versenyeszközök voltak, nem sokkal különbek, mint amiket ma alkalmaznak. Mindenesetre a versenyjog az úgy él, és olyan alapokon, ahogy a Versenytanács és a bíróságok alakítják. Ezért nagyon fontos, hogy tiszta, nagyon konzekvens precedensjog alakuljon ki, aminek az egyik tényezője a Versenytanács, a másik a bíróságok, és nagyon jó lenne az, hogyha a bíróságokon is volna annyi közgazdasági tudás és háttér, mint ami itt, a Versenytanácsban megvan.

Végül pedig szeretném kifejezni a legteljesebb támogatásomat annak, hogy a Versenyhivatal függetlensége fennmaradjon. Jól tudjuk, hogy az állami szervezetben megvan a teljesen átpolitizált szféra, a parlament, a pártok és a kormány, amelyeknek ez az alapja és a törvényszerűsége. De az egész államszervezetnek az egyensúlyában rendkívüli szerepe van a független intézményeknek. Ez nem csak az igazságszolgáltatásra vonatkozik, de pontosan ilyenek voltaképpen a kormányhoz kötődő, de nem utasítható szervezetek, mint többek között a Versenyhivatal. Az egész államszervezet egészsége szempontjából alapvető, hogy a Versenyhivatal azt a függetlenséget, amelyről nincsen eddig kétségünk, azt megőrizze, és hogy a kompetenciái éppen ezért a jövőben is érintetlenül maradjanak, és ne szenvedjenek csorbát.

Köszönöm szépen.