Tisztelt Ünneplő Közönség!

1989-ben a kommunizmustól való megszabadulás közel hozta egymáshoz Kelet-Közép-Európa népeit és országait. Figyeltük egymás küzdelmét, módszereit és eredményeit. S bár utólag minden nemzet talál kivetnivalót saját átalakulásának forgatókönyvében – okolva sietséget, vagy éppen a lassú kompromisszumot – a legfontosabb mégis, hogy mindez megtörtént.

Már a falurombolás elleni tiltakozások során, és később a temesvári református gyülekezet iránti aggodalomban, majd a forradalom félelmeiben és örömeiben együtt volt az egész magyarság, és mint 1956-ban is, együtt voltunk a szabadságot akaró románokkal és németekkel is. 1987-ben a brassói munkásfelkelés leveréséről még kevesen tudtak. Ám Tőkés László harcát már döbbenten figyelték az anyaországi magyarok és sokan mások szerte a világban. Aztán 1989 decemberében azonnal megindultak Magyarországról a segélyszállító teherautók, s a jóság, az önzetlen adakozás és a feltétel nélküli összefogás megannyi példája mutatkozott meg. Döntően nem nagyszabású, sokmilliós programok, hanem az őszinte, közvetlen emberiesség megnyilvánulásai.

Tőkés püspök úr nemrégiben egy visszaemlékezésen arról szólt, hogy húsz esztendővel ezelőtt úgy hitték: a demokrácia egy kapu, amin csak át kell lépni az új világba. Aztán világossá vált, hogy sokkal inkább úthoz hasonlít. Ezen az úton haladni, a megnyert szabadsággal élni kell.

Vajon helyesen éltünk-e vele? Ceauşescu diktatúrája a félelemre és a megosztásra épített. Az általános félelmet a forradalom elűzte, bátorságot öntött a szívekbe. A hadsereg is hamar átállt a felkelők oldalára. A megosztás azonban erősnek bizonyult. A diktatúra a magyaroknak az ellenség szerepét szánta. Megtapasztalhattuk, hogy ennek kárát sokkal nehezebb orvosolni, mint a félelmet. Pedig 1989 igazolta, hogy a romániai magyarság szülőföldjéért áldozatra kész közösség. Akkor és ott, a forradalom pillanataiban, románok és magyarok közös küzdelmében ez nem is volt kérdés.

Ha a megnyert szabadsággal élni kell, ennek része a Romániában élő magyar nemzetrész viszonyának újra-meghatározása mind a többségi nemzethez, mind a magyarság egészéhez és az anyaországhoz. Jelképes értelme is lehet annak, hogy a forradalom éppen Temesvárott, ebben a soknemzetiségű és sokvallású városban robbant ki, és az összefogás példáját adta. Erre a továbbiakban is támaszkodni kellene. A magyarság összetartozásának pedig úgy kell kifejeződnie, hogy egyaránt vessen számot a valóságos helyzettel, a magyarság több-központúvá válásával, az egyes nemzetrészek önálló fejlődésével és felelősségével, továbbá az Európai Unió lehetőségeivel, s ugyanakkor a nemzet egysége megőrzésével.

A kulturális nemzet koncepciója ehhez ad segítséget. A kulturális értelemben vett nemzet a magyarság mint nyelvi, történelmi és kulturális közösség egységét és fenntartását jelenti. Ez, közösségünk fenntartása a legfontosabb, hiszen a nemzet alapja a megegyezés, a vágy és a közös akarat arra, hogy együtt folytassuk gazdag örökségünket. A kulturális nemzet olyan egységet képez, amely tagjainak állampolgárságától független, s nem áll ellentmondásban avval, hogy emellett ki-ki integrálódjék saját államába, és annak társadalmába. Az Európai Unió nemcsak gazdasági, hanem érték- és jogközösség is. Olyan alapelvei, mint a szubszidiaritás és a decentralizáció, különösen is a kisebbségben élő nemzetrészek javára fordíthatók. Végül is az Uniónak nemcsak államok, hanem kulturális nemzetek és a régiók uniójává is kell válnia.

Tisztelt Ünneplő Közönség!

Húsz esztendő távlata talán már elegendő arra, hogy különösen megbecsüljük az együtt megvívott forradalom értékét. Az 1956-os magyar és az 1989-es román lyukas zászló: ugyanaz a megtisztulás. A húsz évvel ezelőtt történtekre emlékezés talán meghozza végre a rehabilitációt azoknak a magyaroknak és románoknak is, akik 1956-ban a forradalom melletti kiállásukért szenvedtek súlyos börtönt és üldöztetést. Remélem, hogy az évforduló, az ünnepélyes megemlékezések sora segít nemcsak a múlt minél teljesebb feltárásában, de tanulságainak megértésben is.