Tisztelt Kongresszus, kedves Kollégák!

Egy évvel ezelőtt, örömmel vállaltam el az V. Európai Jogász Fórum fővédnöki tisztségét, és készültem annak megnyitójára. Sajnos diplomáciai kötelezettségeim Ausztráliába szólítottak, ezért levélben köszöntöm a rendezvény résztvevőit.

Az Európai Unió története a jog általi integráció története. A történelemben először nem a nyers hatalom, hanem a jog ereje által léptek közösségre nemzetek, és mélyítik folyamatosan ezt a közösséget. Olyan integráció ez, melyben az egyik legfontosabb szerepet nem politikai szerv, hanem egy bíróság, az Európai Bíróság játssza. Jogász számára ezért különösen érdekes az integráció joganyagával foglalkozni, hiszen egy történelmi jelentőségű folyamat elemzője és alakítója lehet.

Az V. Európai Jogász Fórum mindhárom témája igen izgalmas aspaktusát tárgyalja annak a folyamatnak, amelynek során a tagállamok szuverenitásuk egy részét átadják az Uniónak.. Ez különböző jelentőségű lépésekben zajlik: egy-egy alapszerződés módosítás jelentősebb, strukturális változást hozhat. Nyilvánvalóan ilyen lesz a Lisszaboni Szerződés hatályba lépése is, ha azt, reményeink szerint, az írországi népszavazás lehetővé teszi. De két szerződésmódosítás között a másodlagos jogalkotás és az Európai Bíróság gyakorlatának fejlődése is arra vezet, hogy az életviszonyok egyre szélesebb körét az európai jog, és nem a tagállamok joga határozza meg.

A Fórum közjogi szekciója a maga teljességében, a szuverenitás fogalmának változását tárgyalva fogja vizsgálni ezt a folyamatot. A büntető jogi szekció a kölcsönös elismerés elvének büntetőjogi aspektusain túl a közös európai bűnüldöző hatóságok kérdéskörét tárgyalja. A polgári jogi szekció pedig az Európai Bíróság gyakorlatának hatását vizsgálja a tagállamok polgári és kereskedelmi jogára. Ezekben a témákban ugyanakkor közös elem – és ez egyes referátumok témaválasztásában kifejezetten tükröződik is –, hogy mindegyik kapcsolódik az alapvető jogok védelméhez.

Úgy gondolom, az alapjogvédelem témájának megjelenése az egyes szekciók munkájában nem véletlen. Különösen a Lisszaboni Szerződés hatályba lépésével az integráció olyan fokára érünk el, melyben két szempontból is kulcsszerepe lesz az uniós alapjogvédelemnek. Egyfelől eddig soha nem látott igény fog keletkezni az Európai Unió által nyújtott jogvédelemre azzal, hogy a büntető ügyekben való együttműködés joganyaga az első pillér joganyagának része lesz. Ezzel lehetővé fog válni a többségi döntéshozatal, a megszülető jogszabályok pedig elsőbbséggel fognak bírni a nemzeti jogrendek felett. Ha nem kívánjuk, hogy a nemzeti alkotmánybíróságok szükségét érezzék annak, hogy végső soron védelmet biztosítsanak az esetelegesen felmerülő alapjogsérelmek ellen, kikerülhetetlen, hogy uniós szinten álljon rendelkezésre minden részletében hatékony, cizellált alapjogvédelem magával az uniós joggal szemben. Másfelől a Lisszaboni Szerződés meg is teremti egy ilyen alapjogvédelem lehetőségét azzal, hogy kötelező erőre emeli az Alapvető Jogok Chartáját, és előírja az Európai Unió csatlakozását az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez. Ez szükségszerűen az Európai Bíróság alapjogi gyakorlatának kiterjedéséhez fog vezetni, és alappal várható, hogy ez az alapjogi gyakorlat a tagállamok jogára – legyen az büntető vagy polgári jogi – hatással lesz.

Külön szeretnék ugyanakkor szót ejteni az alapjogvédelem egyik sajátos, az Európai Unióban még gyermekcipőben járó részéről, a nemzeti kisebbségek védelméről, mely a Magyar Köztársaság számára különösen fontos. Ennek egyik kiindulópontja az a felismerés, hogy az Európai Unió ma már nem egyszerűen Szén- és Acélközösség, hanem az uniós polgárok szabadságjogait valló értékközösség is, melynek hivatása, hogy az európai polgárok valamennyi közösségének uniója legyen, nemcsak az államoké, hanem a régiók és az etnikai-nyelvi-kulturális közösségek uniója is.

Elnökségem kezdete óta igyekszem világossá tenni, hogy az Európai Unió keretei között a Magyarország határán kívül, kisebbségben élő magyarok egyszerre lehetnek lojális polgárai területi államuknak, és ápolhatják nyelvüket, kulturális hagyományaikat, történelmi összetartozásunkat, továbbá kapcsolatukat a Magyarországon vagy másik szomszédos államban élő magyarokkal. Többszínűsége, többközpontúsága ellenére is szerves kulturális, nyelvi egységről van szó, és ennek az egységnek fenntartása, ápolása semmilyen körülmények között nem veszélyezteti a szomszédos országok mai határait, közjogi értelemben vett egységét. Sajnálattal kell azonban megállapítanom, hogy ez az elképzelés az utóbbi időszakban egyes országokban értetlenségbe ütközik.

Világossá kell ezért válnia az Európai Unióban és valamennyi tagállamában, hogy a nemzeti kisebbségek helyzete a politikai integráció folyamatában kikerülhetetlen történelmi örökség, mindenképpen európai szinten kezelendő kérdés, ami elől nem szabad elbújni. A történelmi ismeretek terjesztésével, illetve diplomáciai eszközökkel meg kell kísérelni, hogy a kérdéskört mind politikailag, mind jogilag elválasszuk a bevándorlás kérdéskörétől, illetve az ennek révén kialakult kisebbségek problémáitól. Fel kell ismernie az Európai Uniónak, különösen a nagyobb és régebbi tagállamainak, hogy nem csupán ez utóbbi esetében állunk olyan feszültségforrással szemben, ami veszélyes lehet az integrációs folyamatra. Az olyan törekvések, amelyek a nyelvileg és etnikailag homogén nemzetállam 19. századi eszméjét követik, és annak eszközeit alkalmazzák, a szélsőségeket erősítik valamennyi érintett államban, és ez akár eszkalálódhat is. Ma az Európai Unió a nemzeti kisebbségek helyzetéből adódó vitás kérdésekbe legtöbbször nem tud, vagy nem akar beavatkozni, mert hiányzik hozzá a megfelelő jogi instrumentárium, és a politikai szándék. De a jövőre nézve igenis szükség van e téren változtatásra, azért, hogy ilyen konfliktusok létre se jöhessenek. Ebben Magyarországra komoly és nehéz munka vár.

Helyesen tette az Európai Unió, hogy a koppenhágai kritériumok között a csatlakozás feltételül szabta a kisebbségek jogainak tiszteletben tartását. És helyesen járna el akkor, ha az unión belül is jogi és intézményi garanciákat teremtene az őshonos nemzeti kisebbségek számára. Ez nem is igényelne különösebben új vagy szokatlan jogi megoldásokat. A közös európai alkotmányos hagyománynak részei olyan, az Európa Tanács keretei között kötött egyezmények, melyek a nemzeti kisebbségek helyzetét szabályozzák. Ilyen a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény, és a regionális és kisebbségi nyelvek chartája is. Az Európai Unió tagállamainak többsége részes fél mindkét egyezményben. Lenne tehát honnan meríteni a garanciális szabályok megalkotásakor. Ami pedig az intézményi garanciákat illeti, megfontolandónak tartanám, ha volna a Bizottságnak kifejezetten a nemzeti kisebbségi ügyekért felelős tagja. Egész Európa nyerhetne egy ilyen intézménnyel.

Végső soron ez volna egy jogilag lehetséges és egyben intézményesült lépés abba az irányba, amely közeledést hozna Európa időszerű feladatai és hivatása felé, hogy az az európai polgárok valamennyi közösségének uniója legyen.

Mindezen gondolatok szellemiségében kívánok az V. Európai Jogász Fórum minden résztvevőjének jó konferenciát.