Tisztelt Emlékezők!

Mindenkinek meg kell kapnia a maga igazságát. Húsz éve vagyunk szabadok. Mit nyújthatott a jogállam a kommunista rendszer áldozatainak? Tudjuk, hogy a semmisségi törvények levették róluk a jogtalan elítélés terhét. Fontos, hogy a rehabilitációs és kárpótlási jogszabályok, valamint az alkotmánybírósági ítéletek az egyedi elégtételen túl alapvető elveket is leszögeztek. Azt, hogy a kollektív bűnösség összeegyeztethetetlen alkotmányos rendünkkel, és az európai jogi alapelvekkel. Nem kevésbé fontos, hogy kimondták: minden áldozat egyenlő, mindenkinek az élete és elvett szabadsága egyformán értékes.

A jog megtette a magáét – a kommunizmus áldozatai azonban 1956 mártírjait kivéve kevés figyelmet kaptak. Természetesen nem véletlen, hogy az 56-os forradalom és szabadságharc – mind a forradalom dicsősége, mind áldozatai – központi helyet foglalnak el a rendszerváltás utáni politikában és közvéleményben. Hiszen mostani rendszerünk 1956-on alapul. Ezért fontos ’56 egyértelműsége, az, hogy csak egyetlen 1956 volt, és hogy ebből következően nincs folyamatosság a Kádár-rendszer és alkotmányos jogállamunk között.

De már az ötvenedik évfordulón is kiterjesztettük az emlékezést és az értékelést a forradalmat megelőző nemzetközi és itthoni eseményekre. A Rákosi-korszak valódi arcának és történetének ismerete nélkül a forradalom nem érthető meg. Az ötvenhatos nemzeti egység alapja ugyanis az 56-ot megelőző nyolc év elviselhetetlensége volt Magyarország minden lakosa számára.

Erről a nyolc évről 1948 és 1956 között, s tágabban, 1945 és 56 között, keveset hallunk. Az ekkori elnyomásról és szenvedésről hallgattak azok, akik terhét cipelték, hiszen szabadulásukkor büntetés terhe alatt megtiltották nekik, hogy beszéljenek arról, amit átéltek. Hallgattak a Rákosi-korszakról azok is, akik először támogatták, majd 1953 után, vagy 1956-ban „megtértek”. És nem szívesen idézték fel – vagy csak vígjátékká elidegenítve – azok a széles rétegek, akik Kádár alatt megkötötték békéjüket a rendszerrel.

De sem 56-ot, sem a háború utáni teljes történetünket, a máig érő történelmet nem értjük meg, és nem érthetjük meg magunkat sem, ha óriási fehér foltokat hagyunk történelmünkben. A nemzet emlékezetét nem csonkíthatjuk meg. A történészek összegyűjtik a tényeket, feltárják, és összefüggésbe állítják még a titkos forrásokat is. A hiteles és objektív képet azonban ki kell egészíteni az átélők és túlélők érzelmeivel, örökül hagyott saját történetükkel. Mindkettőre szükségünk van. S ma még lehetőségünk is van rá, bár ez a nemzedék egyre fogy. Ezért különösen örülök, hogy holnap este ismét alkalmam lesz találkozni a Recski Szövetség képviselőivel, akik remélem, majd elbeszélik, hogy milyen sokan voltak délelőtti megemlékezésükön az egykori táborban.

A Rákosi-korszak valódi arcát könnyebb felismerni, mint a következő korokét. Itt nem terjesztett az állami propaganda hazug magyarázatokat, mint 56-ról, itt nem kellett „ellenforradalomról” beszélni. Ma sem merné mondani senki, hogy ahány ember, annyi Recsk, vagy annyi Hortobágy. Itt nem volt helye hazugságnak: a jogtalanság jogtalanság volt; az önkény önkény; a kínzás kínzás; a halál halál. És az emberség emberség volt; a megőrzött tartás tartás; a segítség segítség.

Eddig is sok történt annak érdekében, hogy az 1945 és 1956 közötti évek valódi történetét, és áldozatait beemeljük a nemzet emlékezetébe. Ez mindenek előtt az érintettek, az egykori deportáltak, kitelepítettek, elítéltek összefogásának köszönhető. Szertartássá vált emlékezések, mint például Recsken minden évben; emlékhelyek, mint például a mátramindszenti kápolna, az ebesi sír, a csolnoki és a patacsi emléktáblák segítenek ebben – hogy csak azokat említsem, ahol én jártam.

Ez az emlékmű, a Memento, amelynél most összegyűltünk, a személyes emlékből, az áldozatok összetartozó csoportjainak ügyéből, egyes helyekhez kötött eseményekből mindenki emlékműve lett, mindenkié, aki jogtalanságot, üldözést szenvedett; aki életét, szabadságát vagy javait vesztette el a kommunista diktatúra e legsötétebb éveiben. És rengetegen vannak az áldozatok. Ha csak a büntető eljárásokat nézzük, 1949 és 1953 között 650 ezer ember ellen folyt ilyen eljárás, és 390 ezret el is ítéltek. A padláslesöprések idején 400 ezer parasztot hurcoltak meg közellátási bűntett miatt. Folytathatnánk a sort az ítélet nélkül internáltakkal, a kitelepítettekkel. De van-e határ azok között, akik ellen formális eljárás folyt, illetve akikkel szemben önkényesen erőszakoskodtak? És áldozatok azok a milliók is, akiknek egyszerűen az élete siklott ki, ment tönkre a pályájuk, egészségük, családjuk, mert valaki följelentette őket – ha nem a rendőrségen, akkor munkahelyükön, mert valaki megbízhatatlannak tartotta őket. Nekik mind emléket állít a Mementó-emlékmű. Szenvedésüknek, de annak a méltóságnak és emberi tartásnak is, amellyel a megpróbáltatásokat kiállták.

Ez az emlékmű azonban nemcsak az áldozatoké, hanem hirdeti a velük való szolidaritást is. Azoknak az emberségét, akik továbbították a tábor kerítésén kidobott levelet, akik segítettek a robotoló kitelepítetteknek, akik befogadták a fedél nélkül maradt hazatérőket. A segítők sokaságára is emlékeznünk kell. Ez az összefogás is része, vigasztaló momentuma annak a gyászos kornak. Bárcsak tanulnánk belőle!

Tisztelt Emlékezők!

Örülök, hogy ez az emlékmű éppen itt áll, az egyetemi negyed bejáratánál. A Memento az egykori áldozatok számára igazságtétel. De akiknek igazán szól, azok a fiatalok. Hiszen nekik kell átvenniük és megérteniük ennek a sokat szenvedett nemzedéknek az üzenetét, nekik kell tiszta képpel és érzelmekkel rendelkezniük múltunkról, nekik kell éltetniük és továbbvinniük a nemzet történelmi öntudatát.

Ezzel a megemlékezéssel valójában ebbe a hivatásába helyezzük bele a Memento-emlékművet.