Hölgyeim és Uraim!
Azért vagyok ma Berlinben, hogy német barátainkkal együtt ünnepeljük a magyar határ megnyitásának huszadik évfordulóját. Húsz éve nyitotta meg a magyar kormány az Ausztriával közös határt és tette lehetővé több tízezer NDK-s polgár kiutazását Ausztrián keresztül az NSZK-ba. Fontos és szimbolikus jelentőségű lépés volt ez abban a folyamatban, melyben sikerült Európa mesterséges megosztását felszámolni.
Húsz év távlatából visszatekintve a határok megnyílása, két hónappal később a berlini fal leomlása, a kommunista diktatúrák összeomlása Közép- és Kelet-Európában, a hamar megszilárduló demokráciák integrációja az Európai Unióban egységes folyamattá áll össze; jóllehet akkor az egyes lépések következményeit nem lehetett bizonyossággal előre látni, és az oksági folyamatok is összetettebbek. Az eredmény azonban igazolja az akkori cselekvők hitét és erőfeszítéseit. Európa nyugati fele ehhez hasonló élményt élhetett át az európai közösségek létrehozásakor, amikor hat évvel a második világháború befejezése után az első integrációs szerződés az egykori ellenfeleket szoros közösségben egyesítette.
Húsz éve Magyarországon Európa ideálként állt előttünk. Magam is, a Kerekasztal-tárgyalásokon, a demokratikus alkotmány kidolgozásakor, később pedig az Alkotmánybíróság elnökeként a közös európai alkotmányos hagyományokat és annak értékrendjét tartottam szem előtt.
Az Európába való visszatérés vágya az egész társadalmat áthatotta. Egyrészt teljesítményekre sarkallta az embereket, akik igazolni akarták, hogy 40 év elválasztás ellenére, mindig is odatartoztunk. Másrészt, Európa talán túlságosan idealizált képe nagy reményeket és várakozást keltett. Azt gondoltuk, Magyarország és a környező országok integrációjával megoldódhat a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek helyzete is, hiszen az európai hagyomány lényegéhez tartozó szabadságjogok védik őket, és a határok átjárhatósága lehetővé teszi kapcsolattartásukat a Magyarországon és a többi szomszédos országban élő magyarokkal.
A kommunizmus összeomlásával annak is megnyílt a lehetősége, hogy a nyilvánosság fórumain feldolgozzuk a szomszédos országokkal a történelem során kölcsönösen szerzett sebeket, különösen Trianon traumáját illetőleg a Bécsi döntéseket.
A mai kerek évforduló reflexióra késztet. Vajon nem volt-e naiv a várakozás, hogy minden addig felhalmozott probléma rövid időn belül megoldódik? Vajon minden cél egyformán érvényes-e, vagy a kiábrándultság lett úrrá sok kérdésben?
Tudatában vagyok annak, és elszomorít, hogy az utóbbi években Magyarország inkább negatív hírekkel került címlapra a nemzetközi sajtóban. Legutóbb például a kifejezetten a romákat megcélzó sorozatgyilkosság hagyott erős nyomot a Magyarországról alkotott képen. Nagy megkönnyebbülés, hogy a cigányok sérelmére elkövetett gyilkosságok feltételezett tetteseit elfogta a rendőrség, és ha valóban ők a felelősek, a bíróság el fogja ítélni őket.
Rossz benyomást keltenek Magyarországról az utcai zavargások képei, vagy radikális jobboldali szervezetek felvonulása Ha hasonlók Párizs külvárosaiban történnek, vagy Németországban nem lehetséges betiltani egy náci-pártot, ezek kevésbé befolyásolják az adott országról alkotott képet. Gondolom, azért, mert innen a sajtó számtalan más eseményről is tudósít, másrészt, és ez a fontosabb, ezeknek az országoknak demokratikus berendezkedését a közvélemény eleve szilárdnak tartja. Én azonban meg vagyok győződve arról, hogy Magyarországon a demokrácia nem kevésbé szilárd, és intézményei nem kevésbé működőképesek. Az extrémizmust a túlnyomó többség elutasítja Magyarországon. Az európai integráció, a jogállami elkötelezettség Magyarországon a demokratikus többség számára vitathatatlan alapértékek. A rendszerváltáshoz fűzött remények egy részében való csalódás ezeket az alapokat nem érintette.
Kétségtelen tény azonban, hogy Magyarországon léteznek radikális jobboldali mozgalmak, és egy radikális jobboldali párt, a Jobbik képviselői helyeket is nyertek az Európai Parlamentben. Ez a párt lényegében a cigány kisebbség elleni érzések felkavarásával vonz magához szavazókat. Váratlan sikeréhez hozzájárult, hogy bevitte a nyilvánosságba a cigányok társadalmi beilleszkedésének azokat a problémáit, amelyek valóban nagy társadalmi feszültséget okoznak, és amelyek a rosszul értelmezett politikai korrektség miatt sokáig tabuizálva volt. Jobbik ügyesen használja a médiát. Ennek része volt a Magyar Gárdának nevezett mozgalom, melynek tagjai egyenruhába bújva, igencsak média-hatékony módon tartottak különféle rendezvényeket, és félelmet keltettek a cigány kisebbségben.
Fontos leszögezni, a Jobbik nem parlamenti párt, és a parlamenti pártok mindegyike elzárkózik a Jobbikkal való együttműködéstől, most, és a jövőben is. A Magyar Gárda mozgalmat pedig a bíróság ez év júliusában jogerősen feloszlatta. Az érzelmek felkorbácsolásán túl a magyar szélsőjobb nem adott semmilyen programot. A jövő évi választásokon viszont az emberek elsősorban azt fogják mérlegelni, melyik párttól várható a gazdasági krízis, és sok más nyomasztó probléma megoldása.
Külön szeretnék szót ejteni az európai integráció és a nemzeti kisebbségek viszonyáról. Elnökségem kezdete óta próbáltam világossá tenni, hogy az Európai Unió keretei között a kisebbségben élő magyarok egyszerre lehetnek lojális polgárai területi államuknak, és ápolhatják nyelvüket, kulturális hagyományaikat, történelmi összetartozásunkat, továbbá kapcsolatukat a Magyarországon vagy másik szomszédos államban élő magyarokkal. Szerves kulturális egységről van szó, és több mint ezer éve ugyanazon területen élő őshonos lakosságról. Az egység fenntartása azonban semmilyen körülmények között nem veszélyezteti a szomszédos országok mai határait. Az utóbbi időszakban sajnálattal kellett megállapítanom, hogy ez az elképzelés értetlenségbe ütközik. Jóllehet a nyelvi és kulturális egység fenntartása mellett a mindenkori állampolgári lojalitás és integráció hangsúlyozása éppen a két háború közötti revíziós politika ellentéte, mégis visszatérően azzal a kimondott vagy ki nem mondott váddal kell szembesülnöm, hogy Magyarország nem kívánja területi határait tiszteletben tartani. Sikeres politikai stratégiák épülnek a ki nem mondott, és a magyar szemszögből nézve egyértelműen alaptalan félelmek instrumentalizálására. Mindez számomra két tanulsággal is jár.
Egyrészt tudomásul kell vennünk, hogy olyan érzékenységek léteznek a szomszédos országokban, amelyeket mi hiába nem tartunk ésszerűnek, mégis tiszteletben kell tartanunk őket. Ez nem jelenthet önfeladást, vagy az alapvető európai értékek megtagadását, de azt jelenti, hogy különös körültekintéssel kell a szomszédokkal való viszonyban eljárni. Csak így tudjuk megértetni és elfogadtatni pozíciónkat, amely szerint Trianon emlegetése az EU keretei között értelmetlen és meghaladott, hiszen annak negatív hatásait az unió által biztosított szabadságjogok kiküszöbölhetik.
Világossá kell tenni az EU tagállamai számára, hogy a nemzeti kisebbségek helyzete a politikai integráció folyamatában kikerülhetetlen történelmi örökség, mindenképpen európai szinten kezelendő kérdés, ami elől nem szabad elbújni. Fel kell ismernie az EU-nak, hogy olyan feszültségforrással állunk szemben, ami veszélyes lehet az integrációs folyamatra. Olyan törekvések, amelyek a nyelvileg és etnikailag homogén nemzetállam 19. századi eszméjét követik, és annak eszközeit alkalmazzák, a szélsőségeket erősítik valamennyi érintett államban. Olyan probléma ez, mit sokáig lehet ignorálni, elfojtani, de egyszer csak eszkalálódhat. Nem azt várom az Európai Uniótól, hogy a már kialakult konfliktusokat minden elemükben hatalmi szóval eldöntse. Ma az EU a kisebbségek helyzetéből adódó vitás kérdésekbe legtöbbször nem tud beavatkozni, mert hiányzik hozzá a megfelelő jogi instrumentárium. De a jövőre nézve igenis szükség van változtatásra azért, hogy ilyen konfliktusok létre sem jöhessenek.
Helyesen tette az EU, hogy a koppenhágai kritériumok között a csatlakozás feltételül szabta a kisebbségek jogainak tiszteletben tartását. És helyesen járna el akkor, ha az unión belül is jogi és intézményi garanciákat teremtene az őshonos nemzeti kisebbségek számára. Ez nem is igényelne különösebben új vagy szokatlan jogi megoldásokat. A közös európai alkotmányos hagyománynak részei olyan, az Európa Tanács keretei között kötött egyezmények, melyek a nemzeti kisebbségek helyzetét szabályozzák. Ilyen a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény, és a regionális és kisebbségi nyelvek chartája is. Az EU tagállamainak többsége részes fél mindkét egyezményben. Lenne tehát honnan meríteni a garanciális szabályok megalkotásakor. Ami pedig az intézményi garanciákat illeti, megfontolandónak tartanám, ha volna a Bizottságnak kifejezetten a nemzeti kisebbségi ügyekért felelős tagja. Egész Európa nyerhetne egy ilyen intézménnyel.
