Sajtóközlemények, fotók, videók és beszédek

BESZÉDEK

2018. október 15.

Áder János köztársasági elnök beszéde a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége fennállásának 100. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Egy találkozásról szeretnék mesélni Önöknek. Lassan már kétszáz esztendeje történt, hogy egy 12 esztendős francia kisfiú találkozott egy nyugalmazott francia katonatiszttel. A visszavonult katona különös térképeket, iratokat mutatott a fiúnak. Valódi csaták harctéri levelezéseit: olyan papírokat, amelyeken az egyes hadtestek üzentek egymásnak. Melyik tizenéves ne lenne kíváncsi ilyesmire!

Ám a fiút nem a szokásos harci kalandvágy hajtotta. Sokkal inkább az érdekelte, hogy ezek a térképek és iratok tapintásra itt-ott domborúak voltak.

A katona ugyanis, aki a kezébe adta a lapokat, egy titkos kódot fejlesztett ki. A papíron kitapintható jelek arra szolgáltak, hogy rossz látási körülmények között is el lehessen olvasni őket. A domborított jelek megértéséhez nem kellett se nappali fény, se esti világítás. De a kód szörnyen bonyolult volt, ezért nem nagyon alkalmazták.

A kisfiúnak viszont ötletet adott ez a találkozás. Az éjszakai írással kísérletező katona neve (Charles Barbier de la Serre) ma már csak igen keveseknek lehet ismerős. Ám a fiú neve annál inkább.

Louis Braille-nak hívták – és vak volt.

Tisztelt Ünneplők!

Louis Braille kis gyermekként egy baleset következtében veszítette el látását. De okos volt és kíváncsi természetű. Nagyon szeretett tanulni. Mindössze 15 esztendősen megalkotta azt az írásmódot, amit lassan két évszázad óta használnak szerte a világon.

Nem szegte kedvét, hogy olyan korban élt, amely egyértelműen kevesebbnek gondolta őt ép látású társainál. Nem törte le, hogy mások szerint neki semmi dolga nem lett volna, csak gubbasztani saját korlátai között, megfosztva sokféle tudás megszerzésének esélyétől, és nem törődni azzal, ami a korlátokon túl van.

Ő azonban nem érezte magát „világtalannak”. A világ, ha nem is láthatta a szemével, ott volt körülötte. Úgy gondolta, hogy közös világunk bizony az övé is: többet akart tudni róla.

Amióta megismerte a domborítás kísérleti katonai kódját, három éven át megszállottan dolgozott azon, hogy létrehozzon egy könnyen alkalmazható jelrendszert, amely egyszerre rugalmas, minden szükséges jel helyettesítésére is alkalmas, és a lehető legegyszerűbb.

A kis hatos egységeket, amelyekben a pontok egyedi elhelyezkedése képvisel minden egyes betűt és jelet, Louis Braille ablakoknak nevezte. Ablakok, amelyeken át kinyílik a világ! Annak is, aki nem a szemével lát.

1829-ben még mindig csupán 20 éves volt, amikor megjelent az első ábécés tankönyve. Mivel Louis Braille nagyon szerette a zenét, a jeleket kottaírásra is kidolgozta. Ő maga pedig megtanult csellózni és orgonálni. Utóbbi esetében oly tehetségesnek bizonyult, hogy templomi szolgálatot is vállalt. Élete végéig abban a − vakok és gyengénlátók számára fenntartott − párizsi iskolában tanított, ahová korábban ő is járt.

Élettörténetében talán nem a végeredmény, a ma is széles körben használt Braille-írás kifejlesztése a legfontosabb tanulság, hanem az elszántság.

A korlátokat adottságnak vette, mert azokon nem tudott változtatni. Eszközöket keresett, amelyek átsegítik a korlátokon.

Ahogy megfogalmazta: „Nincs szükségünk szánalomra, és arra sem kell figyelmeztetni minket, hogy kiszolgáltatottak vagyunk. Egyenlőnek kell minket tekinteni, és ezt egyedül a kommunikáció útján érhetjük el.”

Tisztelt Egybegyűltek, Hölgyeim és Uraim!

A Magyar Vakok és Gyengénlátók Szövetsége, amelynek székházában ma összegyűltünk, immáron száz esztendeje szolgálja a kommunikációt vakok és látók között. Azért jött létre egykor, hogy a magyarországi látássérültek méltó életet élhessenek, tehetségük szerint tanulhassanak, a megszerzett tudással hasznos munkát végezhessenek – éppen úgy, mint bárki más.

Régi és erős ez a szövetség, 22 egyesülete ma 14 ezer tagot számlál. Az elmúlt száz év értékteremtő és érdekvédő munkája közösen vallott értékrendünk része.

A mai napon két rendkívüli kiállítás is nyílik e falak között. Mindkettő a kommunikációról, a találkozásról, a megértésről szól.

Az egyik tárlat az elmúlt száz esztendő vakokat segítő eszközeit sorakoztatja fel. A másikon a művészet a közös nyelv: Kádár Nagy Lajos látássérült szobrászművész alkotásai láthatók és tapinthatók.

Mindkét kiállítás tárgyai a maguk módján arra adnak példát, hogy ahol az egyik út járhatatlan, ott keresni kell egy másikat. Ahol a kifejezés egyik módja lehetetlen, még segítségünkre siethet egy másik.

A centenáriumi esztendő minden eseménye, így a mai nap is azt üzeni, hogy közös világunk akadályait emberséggel, odafigyeléssel, egymást segítve tudjuk legyőzni. Azzal, hogy szólunk egymáshoz, hogy új segítő eszközöket gyártunk, és hogy ezek jelenlétét és használatát természetesnek vesszük mindennapjainkban.

A világot úgy kell alakítanunk magunk körül, hogy abban boldogulni lehessen azoknak is, akiknek ez a világ a másik arcát mutatja. Akadályokat, a hétköznapinak tűnő helyzetekben is leküzdendő nehézségeket.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Élt Gyimesben egy csángó magyar prímás. Zerkula Jánosnak hívták. Zsenge gyerekkorától fogva szinte semmit sem látott a körülötte lévő gyönyörű tájból. Mégis minden lélegzetvételével a szülőföldjéhez ragaszkodva élt.

Szinte semmit sem látott a hozzá forduló emberek arcából, de náluk is jobban tudta, mire van igazán szükségük: megtartó közösségre és megtartó hagyományra. Zenére, amely kifejezi az érzelmeiket, bánatukat és örömüket.

Bár szinte semmit sem látott a körülötte forgó-táncoló emberekből, Zerkula János egy életen át húzta nekik a talpalávalót, és közben azt mondta, azt tanította nekik: „nem kell látni, érezni kell”.

Lehetne ez a gondolat akár mottója is a következő 100 évnek. Isten segítse Önöket életükben és munkájukban!

Legújabb videók
Vízügyi cselekvési program
Vízügyi cselekvési program
Legújabb kiadvány
Legújabb kiadvány