Sajtóközlemények, fotók, videók és beszédek

BESZÉDEK

2017. március 02.

Áder János köztársasági elnök beszéde az MTA Arany János-emlékévet megnyitó tudományos konferenciáján Nagyszalontán

Amikor Arany Jánost 1867-ben felterjesztették a Szent István rendre, nemcsak ő maga tiltakozott az uralkodó döntése ellen, de egy főrend is panaszt tett Andrássy Gyula miniszterelnöknél, mondván, ez a jeles kitüntetés addig csak igen magas rangúaknak járt. Az anekdota szerint Andrássy egy kérdéssel válaszolt: „Meg tudná mondani Excellenciád, ki volt Raffaello korában a külügyminiszter?”

Tisztelt Polgármester Úr, tisztelt Püspök Úr, tisztelt Emlékbizottság, tisztelt Megemlékezők!

Evilági halhatatlanságra csak alkotó ember képes. Aki műveiben, halála után is velünk marad. Velünk marad, mert maradandót hozott létre: hidat, verset, újító szerkezetet, szobrot, tudományos tételt, regényt, békét és szabadságot.

Ha így élt, akár földesúr volt, vagy földműves szülők gyermeke, államtitkár, vagy költő – nem rangokban hordozott, de valódi méltósága volt. Kiérdemli, hogy emlékezzünk rá.

1817 márciusa és 1882 októbere között Magyarországon összesűrűsödött a történelmi idő. Bátor hangjukat hallató, újító szellemű, áldozatra képes hazafiak döntöttek úgy, hogy kezükbe veszik a haza sorsát.

Amikor Arany János megszületik – 1817-ben –, esztendők óta csak a napóleoni háborúk súlyos következményeiről tárgyal az Országgyűlés. Mikor 4 évesen a hamuba írt betűk révén megtanul olvasni, majd elkezdi az iskolát, az újraindult diétán Széchenyi István magyar tudós társaságot alapít. Ifjúkora idején a reformországgyűlések parázs vitái zajlanak örökváltságról, közteherviselésről.

Mire felnőtté válik, a haza és haladás programja új pályára igyekszik állítani Magyarországot. Egy nemzet próbál megszabadulni a rendi feudalizmus lehúzó súlyától, és megtalálni az utat a polgári Magyarország felé. Mire Arany János, nagyszalontai jegyzőként, pályázatra küldi első műveit, Wesselényi Miklós és Kossuth Lajos már megjárta a börtönt. Mire a Toldi sikere ismertté teszi nevét, Petőfi már népszerű ifjú költőzseni. Mire barátságuk Petőfivel kiteljesedhetne, kitör a forradalom, jön a szabadságharc. Petőfi s a haza igazságos ügye egyaránt oda lesz.

Arany János megéli a Világos és Arad utáni élet kínzó fájdalmát, a fagyott várakozást, a Bach-korszak passzív némaságát. Majd az Akadémián bekapcsolódik a kiegyezés előtti beszélgetésekbe. Hallgat és vár, egyszerre kétkedik és remél.

Sok csapással terhelt élete utolsó 15 esztendejében még figyelemmel kísérheti, hogy mire jut az ország az új közjogi alapokra helyezett monarchiában.

Lám, hova jutott Magyarország e termékeny, mozgalmas és igen zsúfolt két emberöltő alatt!

Számunkra azonban e 65 esztendőnek legalább ilyen fontos öröksége egy csöndes, szerény ember élete.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Arany János kerülte a nyilvánosságot, óvatos aggodalommal tekintett a kéretlen népszerűségre. Alkotó életével, visszahúzódó alkatával azonban mégis részesévé vált a 19. század legnagyobb vállalkozásának: a magyar nemzet újraalapításának.

Társa, ihletője, barátja, hátországa volt mindazoknak, akik új hazát akartak teremteni Petőfi szavaival:
„Egy új hazát, mely szebb a réginél”.

Ez az új haza azonban éppúgy épült a csöndes, hűséges, igaz szóból, mint a hangos tiltakozásból. Éppúgy épült az erkölcsös munka lassú eredményeiből, mint a tömör és sürgető jelszavakból. Éppúgy épült Arany János költészetéből, mint a szabadság, a közteherviselés eszményéből, vagy az iparosodás, a tulajdon, a fejlődés mindennapi valóságából.

Kosztolányi Dezső írja Aranyról: „Nem volt vátesz, csakugyan. Idegenkedett a szólamoktól. Nem adott tanácsokat az emberiség sürgős és végleges megmentésére.”

Mégis − tehetjük mi hozzá − ma Arannyal mérjük és számoljuk azt az időt, amikor a magyar név s a magyar nyelv új becsületet szerzett magának. Még a hazaszeretetben is annyira szemérmes volt, hogy régmúlt korok hőseivel mondatta el, mit jelent tartozni valahova, vagy meghalni egy eszméért.

Otthonosabban mozgott a verseivel életre keltett világban, mint magában a valódi életben. Sem a tömeg éljenzése, sem a rosszindulatúak megjegyzései nem érintették meg: (ahogy ő mondta) „belső önállását” védte minden erejével.

Annál inkább zaklatta folyton háborgó lelkiismerete. Többet vívódott, mint amennyit elégedett volt magával. S bár sok keserűség érte, gyakran csomagolta a fájdalmat iróniába, lágyító szellemességbe.

Születésének 200. évfordulóján joggal tesszük fel a kérdést: ismerjük-e Arany Jánost igazán? Vagy csak iskolai tanulmányaink kötelező tételeit tudjuk felmondani? Egy nemzeti mítoszt tisztelünk-e benne, vagy értjük igényességét, bizonytalanságát, lelkének indulatait? Engedtük-e már közel magunkhoz szellemét? Ízlelgettük-e mondatait? Csodáltuk-e szóképeit?

Milyennek látjuk Arany Jánost?


előző oldal12következő oldal

Legújabb kiadvány
Legújabb kiadvány