Sajtóközlemények, fotók, videók és beszédek

BESZÉDEK

2016. szeptember 07.

Áder János köztársasági elnök beszéde Szigetváron, Zrínyi Miklós szobrának avatásán

„…ennek az édes, végső pusztulásba taszított hazának hűségesen, állhatatosan és derűs arccal szolgáljunk vérünk hullásával, s ha a sors úgy hozná, akár saját fejünk veszélyeztetésével is.”

Tisztelt Elnök Asszony!
Tisztelt Miniszterelnök-helyettes Úr!
Kedves Megemlékezők!
Hölgyeim és Uraim!

Hűség, állhatatosság, szolgálat. Ezeket a szavakat alig néhány hónappal a szigetvári ostrom előtt vetette papírra Zrínyi Miklós − egy levélben, amelyet barátja, Nádasdy Tamás özvegyének címzett.

Zrínyi katona volt. A hűség, az állhatatosság és a szolgálat neki az élet parancsát jelentette. Olyan természetes volt számára, akár a levegő. Mikor az imént idézett sorokat írta, mintha megérezte volna, elérkezett a teljes hűség, a végsőkig kitartó állhatatosság, az utolsó nagy szolgálat ideje.

Az ostrom napján, Zrínyi tudta, hogy Szigetvár nemcsak a haza végvára. De utolsó bástyája mindannak, ami számára érték. Tudta, hogy a vár falainál sokkal többet és fontosabbat kell megvédenie. A királyt, akire felesküdött, a hazát, amelyet ősei is hősiesen védelmeztek, a földet, amely otthonául szolgált.

És ezeken túl még – ahogy ő maga hívta – a „respublica Christiana”-t, a keresztény népközösséget, az európai hagyományokat is.

Azt a civilizációt, azt a kultúrát, amelynek horvát születésével ugyanúgy részese volt, mint vállalt magyarságával. Társadalmi rangjával éppúgy, mint várvédő katonaként. Birtokaival is, mint családjával és háza népével. Erős hitével éppúgy, mint hadi tudományával.

Zrínyi Miklós védte az örökséget, amelybe beleszületett. Amellyel azonosnak vallotta magát. Büszke horvát volt és igaz magyar hazafi: benne a kettő mindig békében megfért egymással. Rangja és vagyona okán távol tarthatta volna magát a fegyveres harctól.

Ő azonban azt gondolta: akinek születése másokénál több lehetőséget adott, annak a felelőssége is nagyobb. Főúri méltóságát és kiváltságait ezért állította a haza szolgálatába.

Amikor 450 évvel ezelőtt azon a szeptemberi napon a végső küzdelemre készült – korabeli szemtanúk szerint –, Zrínyi halomba rakatta értékeit, és elégettette azokat.

Ő, aki életében szívesen és elszántan gyarapította kincseit, nemcsak a hódítóktól féltette azokat, de meg akarta mutatni: mindez csupán pótolható tárgy és eszköz. A szabadsághoz képest csekély mulandóság. Csak a legszebbik ruháját őrizte meg, és az apjától kapott karddal együtt az utolsó útra azt öltötte magára. Így tette ünneppé a halált.

Zrínyi Miklós 450 évvel ezelőtt megmutatta, hogy az áldozat sosem hiábavaló. Hogy a legnagyobb csatákat nem a fegyverek, hanem jellemek és erények vívják.

450 esztendővel ezelőtt a szigetvári várvédők, magyar és horvát vitézek 34 napon át tartották magukat a félelmetes túlerővel szemben.

Zrínyi mellett mintegy 2300 katona és majd ugyanannyi polgár. Kossuth úgy hívta őket: „ismeretlen félistenek”. Szemben velük sokszor tízezren. Uralkodói segítségre hiába vártak. Hét nagyobb rohamot vertek vissza, és egyre hátrébb szorulva  az Újváros, majd az Óváros elestét követően , fogyatkozó erővel sem jutott eszükbe a kínált kegyelmet elfogadni.

Az ellenfél – mondják – tízszer annyi katonát veszített, mint ahányan kezdetben összesen a várban voltak. A háborús logikát, a hadászat törvényszerűségeit, a keserű „katonaszámtant” több mint egy hónapig sikerült megcáfolni.

„… a Zrínyiek nem csak hősök, hanem hazafiak is valának, mert e kettő közt véghetetlen különbség van” – írta Vasvári Pál jó néhány emberöltővel később, 1848 márciusában, a forradalom előestéjén.


előző oldal12következő oldal

Legújabb kiadvány
Legújabb kiadvány