Sajtóközlemények, fotók, videók és beszédek

BESZÉDEK

2016. augusztus 11.

Áder János köztársasági elnök beszéde a magyar közösség tagjainak adott fogadáson a São Paulo-i Magyar Házban

Az 1980-as évek közepén történt. Egy brazil turista látszólag céltalanul utazgatott Erdélyben.

Ceaușescu Romániájában mi lehetett volna ennél gyanúsabb? A titkosrendőrség, a Securitate rögvest követni kezdte. Figyelte, merre jár.

Egy alkalommal a vonaton géppisztolyos őrök vették körül, és a papírjait követelték. A turista átnyújtotta útlevelét, amelyből kiderült, hogy brazil állampolgár, mi több, Argentínában született.

Egyszer csak felhangzott valahonnan: „Vigyázzatok! Ez a brazil tud magyarul!”

Tisztelt São Paulo-i Magyarok!
Kedves Honfitársaim!

Az említett történet Szabó László építésszel, egyetemi tanárral, ennek a közösségnek a tagjával esett meg, aki sajnos már nem lehet közöttünk.

Szabó László, a Szóval című brazíliai magyar lap néhai szerkesztője számára az anyaország hosszú ideig nem volt személyes tapasztalat. Csak így ismerte, hosszú ó-val: óhaza.

Huszonévesen határozta el: látni szeretné Erdélyt. Pedig előtte még ősei Magyarországán sem járt soha, és egyetlen vékonyka hajszálgyökérrel sem kötődött Erdélyhez. Lelki, nyelvi, érzelmi, gondolkodásbéli kötelékkel annál inkább.

Magyar volt, aki brazilként is megállta a helyét. Aki szerette otthonát és hazáját. Brazíliát és Magyarországot is.

Ahogy a mondás tartja: mi magyarok már Kolumbusz előtt is jártunk Amerikában.

Ide, Brazíliába a legkülönfélébb korokban és történelmi sodrásban érkeztek magyarok. Hogy aztán egy közösséget alkossanak azok is, akik nem maguk keltek útra, hanem csupán szüleik, nagyszüleik álmaiban, reményeiben léteztek. Az első és a második világháború utáni nemzedék, az elcsatolt területekről és az anyaországból kivándorlók, a kommunizmusból nem kérők és az 56 utáni megtorlás elől menekülők.

Bármi és bárhonnan indította őket útnak, ideérkezvén eggyé lettek abban a különleges sorsban, amit Szabó László így élt meg: „Két kultúrához ragaszkodom: az ittenihez és a magyarhoz; ami nagyon jó, mert két kultúrából meríthetek, s lehetőleg belőlük a legjobbat.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azt hiszem, Önök közül sokan jó szívvel emlékeznek Jordán Emil apát úrra, aki 1939-ben hároméves lelkipásztori szolgálatra érkezett, s végül hatvan esztendeig a brazíliai magyarok támasza, őrangyala maradt. Mindenki szeretett Don Emiliója naponta százak, kicsik és nagyok ékes magyarsággal formált köszönését fogadta: Dicsértessék!

Ahogy mesélte egyszer, volt a köszönők között jó néhány, akiket a második világháború vagy 56 után személyesen segített papírokhoz, álláshoz, lakáshoz, iskolához.

Aztán olyanok is, akiknek már a nagyszülei is itt születtek.

Emil atya tudta, hogy a ráköszönő gyerekek között akadtak, akiknek ez az üdvözlés csekélyke magyar szókincsük egy darabját jelentette. Mégis büszkék voltak rá!

De még többen akadtak, akik mindkét kultúrából, amelyhez közük volt, a legjobbat akarták. Maguknak és a gyermekeiknek. Akik évtizedek múltán is gyönyörűen szóltak anyanyelvükön, mert fontos volt számukra, hogy beszéljék, használják azt. Hogy éljenek ezzel a megtartó erővel, amely Kányádi Sándor költői szavai szerint „egyetlen batyunk botunk fegyverünk” és „egyetlen hazánk”.

Itt, São Paulo-ban évtizedek sora óta mindig volt, és ma is van kitől megtanulni ezt a ragaszkodást. Megtapasztalni, hogy a magyar nyelv abroncs, amely összefog.

Köszönet érte!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az 56-os magyar forradalom hatvanadik évfordulóján illő megemlékeznünk Latin-Amerika (Brazília) együttérzéséről, jóindulatáról és fogadókészségéről. Illő fejet hajtanunk az őszinte megértés és a baráti segítségnyújtás megannyi emberi gesztusa előtt.

Hat évtizeddel ezelőtt, 1956 őszének drámai napjaiban Latin-Amerikában sokan lelkesen fogadták a magyar szabadságküzdelmek hírét. Majd felháborodott tiltakozással a szovjet beavatkozást. Sok helyütt tüntettek a magyarok mellett és a szovjet agresszió ellen.

November 7-én Buenos Airesben kövekkel dobálták meg az ünneplő szovjet nagykövetséget. Brazíliában a sajtó hónapokig a vezető hírek között tárgyalta, hogy mire volt képes egy kicsinek mondott kelet-közép-európai ország hatalmas akaratereje.

Pedig akik a gyilkos rendszer elleni tiltakozásul a budapesti és vidéki utcákra vonultak, nem születtek hősnek. Csak szabadságra vágytak. Nem akartak tovább olyan országban élni, ahol a tömeges megfélemlítések, a mindent átszövő hazugságok, a hamis ideológia határozza meg életüket.

Azok a napok újra megmutatták a világnak szabadságszerető politikai nemzetünk bátorságát. Tudjuk, a forradalom nem győzhetett a szovjet túlerővel szemben. A bukás, az elkeseredés, a megtorlástól való félelem, a szabadság iránti kiolthatatlan vágy tízezreket az ország elhagyására késztetett.


előző oldal12következő oldal

Legújabb kiadvány
Legújabb kiadvány