Sajtóközlemények, fotók, videók és beszédek

BESZÉDEK

2016. június 15.

Áder János köztársasági elnök beszéde a VII. Finnugor Világkongresszus megnyitóján Lahtiban

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Egy magyar költő 1934-ben Moszkvában járt.

Már elutazásakor gondolt arra, hogy találkozhat rokonokkal. No nem a családja, hanem a magyarság rokonaival.

Nem volt könnyű dolga. Hosszas kérdezősködés, keresés után egy külvárosban, eltévedve a sok ismeretlen nevű utca szövevényében, egyszer csak citeraszót hallott.

Így írt arról, hogy mit jelentettek neki ezek a hangok:

„Zavar és melegség öntött el; mégis, hirtelen valamelyik szomszéd utcából… ismerős dal ütötte volna meg a fülem.

Három-négy citera kezdett rá egyszerre a dalra; pattogó hullámzásából egyre világosabban ütközött ki valami ismerős refrén.
Nem tévedtem.

Ezt a dallamot én is ismertem, csak úgy látszik elfeledtem.

Öt-hat magyar népdal lejtése is fölmerült bennem; a szomszéd utcából felhangzó dal mindegyikre hasonlított…

Egyszerre olyan tisztán, mintha Somogyszobon hallottam volna, ennek a pár sornak dallama csapott ki:

»Hármat tojott a fürjecske / fürj, fürj, fürjecske…«”

A költő, akit a dallamok a szülőföldjére vittek vissza, Illyés Gyula volt, aki a hangokat követve, a Moszkvában élő mordvinok klubjába érkezett és úgy érezte: hazaért. De legalábbis rokonokhoz. Mert a mordvinok körében nemcsak a dallamok, hanem az arcok is ismerősnek tűntek neki.

Olyan emberekkel találkozott, akiket azelőtt sohasem látott. És mégis olyan arcok vették körül, amilyenekkel ezer kilométerekkel távolabbi szülőföldjén találkozott. És olyan közelinek érezte őket, hogy egyikükkel kapcsolatban egyenesen meg is jegyezte:

„mért néz úgy, mintha nem ismerne, mivel sérthettem meg?”

Kedves Finnugor Rokonaink!
Tisztelt Elnök Urak!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nagy öröm, hogy azzal a jó érzéssel lehetek együtt Önökkel, ahogy a ritkán látott rokonaival találkozik az ember.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy a világtalálkozó résztvevői – persze képletesen – évezredes ismeretségben állnak egymással.

Lehet, hogy olykor néhány száz évig nem találkoztunk. Lehet, hogy átmenetileg megfeledkeztünk a rokonságról. De a mondatszerkesztés, a személyragok, a hanglejtés, a dallamvilág akkor is őrzik a rokonságot, ha az idő múlásával másként formálódnak a hangok, ha új és új ismereteket szerezve újabb és újabb szavak épülnek a nyelvbe.

Ez a múlt mélységében rejlő kapcsolat olyan érték, amelyet meg kell őriznünk. Hogy ne csak a nyelvünk ősrétegében élő titokzatos rokonság tudata kössön össze minket, hanem minél több élő kapcsolat.

A VII. Finnugor Világkongresszus ezt a kapcsolatépítést szolgálja. Bizonyítja, hogy az összetartozás tudata él, és segíti a földrajzi, esetenként társadalmi értelemben is messzire került népek kapcsolatainak megőrzését.

Erre XXI. századi világunkban különösen nagy szükség van. A globalizációnak nevezett folyamat olyan kihívást jelent a nemzeti kultúrák számára, ami a nemzeti identitás megerősítését különösen fontossá teszi.

A világ egyetlen gazdasági erőtérré válásában sokan és okkal veszélyeket is látnak. A kis népeknek meg kellett tanulniuk, hogy számukra a változások nemcsak jót hoznak, hanem új veszélyeket is rejtenek. Manapság sokan azt gondolják – főként a legnagyobb nemzetek körében –, hogy a sokféle nyelv, sokféle kultúra csak fölöslegesen bonyolítja az életet, akadálya a még dinamikusabb növekedésnek.

Mi azonban másként gondolunk erről. Mindenekelőtt hiszünk abban, hogy a világ teljességéhez hozzátartozik a nemzeti sokszínűség.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A finnugor nyelveket beszélő népek családjának majd minden tagja azzal számol, hogy az ő nyelvén megszólalók közössége kicsinek számít. Mi magyarok is így érezzük, nemzeti identitásunk és kultúránk egyik fontos eleme az emiatt érzett aggodalom.

Amikor azonban rokoni körben jut eszünkbe ez, akkor rögvest arra kell gondolnunk: ebben a közösségben mi magyarok a legnagyobbak vagyunk.

Amiből két dolog következik. Az egyik, hogy ráébredünk felelősségünkre. A másik, hogy mélyen át tudjuk érezni a nálunk jóval kisebbek aggodalmait. És ahogy a világon nincsen fölösleges ember, úgy nincsenek nélkülözhető nyelvek és kultúrák sem.

Sohasem felejthetjük el, hogy a nyelv nem csupán kommunikációs eszköz. Ha csak ennyi lenne, bármikor felcserélhetnénk valami másra. De minden nemzeti nyelv az őt létrehozó közösség történelmi emlékezete, és olyan ősi emlékeket őriz, amelyeknek semmilyen más nyomuk nincsen.


előző oldal12következő oldal

Legújabb kiadvány
Legújabb kiadvány